Megint egy oldal, megint egy blog. De most minden más. Minden megváltozott. Nincs körülöttem senki. Ez így nem igaz, tele vagyok emberekkel, de azt a néhány napot várom amikor VELÜK  klehetek. Ez tartja bennem a lelket. Azt hittem jobb lesz. De nem. Nincsenek barátaim, szerelmes lettem és távol vagyok azoktól akik igazán fontosak. Eddig nem vettem észre mennyire azok. Csak most, hogy nincsenek mindennap velem. Nem ülünk együtt angol előtt, nem röhögünk a plázákon, nem ülünk kint a lépcsőn. Mostmár minden szürke. Bemegyek, ott ülök mert kell és hazamegyek. Eddig színes volt minden. Együtt megmentettük a világot a gonosz pokémonoktól, mostmár a Dürer Kertes koncerteket is irigylem. Pedig az nálam nagy szó. Azt hittem könnyű lesz, de nincs így. Hiányzik az hogy beszóltam Csikinek, hogy hallgattam Ádi 3 napos edzéstervét, hogy Viktor mindig megijesztett, még Benji in english please-e is hiányzik. A fiziiiikaaa kifejezésről és Emőke fegyelmezéséről nem is beszélve. Hiányzik, hogy mindig volt valaki akit idegesíthettem szünetben, hogy nézhettem Blanka rózsaszín haját, hogy beszólhattam a töritanárnak, hogy ütögethettem Bálintot. Mostmár nincs ilyen, csak ülök és arra gondolok mit csinálnak ilyenkor Kittiék. Megígértem mindenkinek, hogy megmutatom nekik, hogy én vagyok a Zsigmondi Kriszti, ezért csak otthon sírok ha nem látják, mert én erős vagyok.